Meghallani a belső hangot nem egyszerű dolog. A világ - káprázat - zaj. Az igazság- az igazi én - csönd. Kép és érzés. 

Hogy milyen hatással lehetett homlokom csakrájára az az ütés, melynek nyomát a mai napig magamon viselem, azóta is latolgatom. A legelső emlékem a határ-időszakot megelőzően*, azaz három és fél éves korom előttről, egészen pontosan két éves koromból származik:
Hatalmas ütés a homlokomon. Ez az első kép. Ülök a földön, kétségbeesetten sírok. Snitt. Száguldás egy autóban. Snitt. Kórház. Lefogják a kezeimet. Szörnyen félek, ordítok. Egy orvos összevarrja a sebet. A szüleimért kiáltok. Bejönnek, nézik a jelenetet, de nem tudnak segíteni. 

Nem csak azért fontos számomra az előbb említett történet, mert életem könyvének legelső pár mondatáról van szó. Az ütés miatt hoztam fel, mely a homlokom közepén fehér kereszt alakú sebhelyet hagyott.
A testünk energiaközpontokból áll, melyek normális működés esetén különböző funkciókat látnak el, más-más rezgéseket - állapotokat generálva ezzel. Bizonyos feltevések szerint egy a testnél erősebb energiahullámot generálva az adott energiaközpont kimozdítható alapállásából. 
Castaneda - Belülről izzó tűz című könyvében az indián sámán, Don Juan Matus azt tanítja az írónak, hogy erejének "gyűjtőpontját" elmozdítva újfajta tudatosságra tehet szert, mellyel új, ismeretlen valóságokat tapasztalhat meg. 
Számítanak-e az előbb leírtak, vagy sem, úgy gondolom, rajtam áll. Egyet tudhatok csak biztosan: Az igazság már így is a homlokomra van írva. 

Meghallani a belső hangot mégsem egyszerű dolog. A külvilág ezernyi hanggal nyomja el az emberben, ami ordít belül: "Ismerem az igazságot! Ismerem önmagam." 
Nem véletlenül vonom össze a valóság gondolatát az önismerettel. A forrás nem rajtunk kívül található. A mindentudó, mindenható, mindent összekötő és átható örök létező a lélek. Múlhatatlan, örök érvényű igazságot csak tőle kaphatunk, másutt sehol nem találhatunk.

Éppen ezért azt gondolom, hogy az egyén szintjén létezik jó és rossz út is. Jó és rossz irány is.
Jó irány, amerre az ember önszántából indul. Rossz irány, amerre más akarat hajtja, amibe belemenekül/kényszerül. Jó út az, amin haladva képesek vagyunk fejlődni, boldogulni, rossz út, ami visszahúz, akadályoz.
Az emberi egyéniséget, az emberiséget kívülről tekintve azonban nem létezik a ketősség. Minden épp annyira jó, mint amennyire rossz, s egyik sem igazán ez, vagy az.
Végső soron azonban, kívülálló helyett egységként, isteniként tekintve a világra:
Minden igaz. És minden jó. Ezen az alapelven működik az egész világ, s ez maga az isteni gondviselés. Aki ennek tudatában indul útnak, végül mindig a jó útra talál, mely a lélekhez, önmaga legmélyebb valójához, a forráshoz vezet.

Mióta az eszemet tudom erős kapcsolatban állok a forrással. Álmok, megérzések és kétségtelen bizonyosságok formájában találkozunk. Mindig is olyan biztosan ismertem ezt a fajta tudást, hogy az kívülről már-már arrogancianák látszott. Mégis, mikor kamaszként - anyám energiamezejéről leválva, s apám világképét magam mögött hagyva - elindultam a nagybetűs élet, s az önmagamról elképzeld legmagasztosabb kép felé, odág ismeretlen falakba ütköztem.
Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan érjem el azt a nagyszerű célt, amit magamnak megálmodtam.
Még mindig saját, s családom karmájának fogságában voltam. Megérzéseim, belülről fakadó igazságaim már nem szolgáltak elegendő információval az életről, gyenge fizikumom, s születésemtől fogva jellemző túlérzékenységem sem segítettek előre.
Nem volt hát más választásom, egy éveken átívelő, mély álomba szenderültem.

Eléletálmosodtam,
Meghaludni vágyom,
Leföldbefeküdni
Begyeptakarózni.

Nyolcévtizedóra múlva,
Reggelanyaméhből
Újraszülébredek majd
Holnapéletemre.
(Zend Róbert - Esthajnal Csillog)

*A felnőttek többsége nem képes felidézni három és fél éves kor előtti emlékeket. Már 5-6 éves korban felépül egy "mentális fal", amely elzárja előlünk életünk korai történéseit. A jól ismert jelenséget a szakma gyermekkori amnézia néven ismeri.

Szerdán születtem, hajnalban - már fenn volt a Nap, de még látszott a Hold is. Jöttömet nem várták, mégis, első sírásommal aszcendensemet már ki is számították. Érkezésemkor mágikus nevet adtak nekem: „Tiszta és Igaz Lélek.”

Egyszer azt olvastam, életünk könyvének legfontosabb motívuma a címe: A nevünk. A varázsige, amit először mondanak el fölöttünk, s meghatározza majd az egész lényünket, életünket. Máshol azt hallottam, hogy egyes afrikai törzsekben, mikor egy lány megtudja, hogy gyermeket vár, elmegy a törzs szent fájához és ott addig meditál, míg el nem tudja dúdolni az érkező lélek dalát. Ezt a dallamot éneklik, mikor az újszülött világra jön, s ezt dúdolják, mikor meghal. Ha életében valamilyen bűnt követ el, a közösség összegyűl, és énekelnek az embernek, hogy visszatalálhasson önmagához.
Az én dalom halk, kissé melankolikus.

„Wednesday’s child is full of woe (szerdai nap gyermeke csupa bánat)” – mondja az angol gyermekdal.

Gyermekkorom karmikus hadviselés színtere volt, melynek démonait csak dekádokkal később volt elég tudásom legyőzni. Úgy emlékszem rá, mint egy visszatérő, ködös álomra: Burjánzó, dzsungel-szerű növényzet szövi át az ódon emlékeket, édesanyám kezét fogom, mellette a nővéremmel. Hideg, visszhangos polgári lépcsőház hatalmas ablakokkal, titkos padlás – odabenn halott galambok. Emlékszem mosolyokra is, bánatos, gyötört arcokon. Titkos fogadalmakra, folytogató félelemre, hallgatózásra. Egy hangyabolyra, mely egyik legszebb emlékem – Nagyapám mutatta. És emlékszem a cigánykártyára, amit 7 évesen kaptam, virágnyelvekre, és okkultizmusra, melyet édesapám következetesen, egészen kiskorunk óta tanított nekem és a nővéremnek.

Mikor végre öntudatra ébredtem – serdülő korom elején – a metafizika mint egy nagybácsi, aki istenéből barátjává válik a felnövő gyermeknek, úgy hívott magához.