Szerdán születtem, hajnalban - már fenn volt a Nap, de még látszott a Hold is. Jöttömet nem várták, mégis, első sírásommal aszcendensemet már ki is számították. Érkezésemkor mágikus nevet adtak nekem: „Tiszta és Igaz Lélek.”

Egyszer azt olvastam, életünk könyvének legfontosabb motívuma a címe: A nevünk. A varázsige, amit először mondanak el fölöttünk, s meghatározza majd az egész lényünket, életünket. Máshol azt hallottam, hogy egyes afrikai törzsekben, mikor egy lány megtudja, hogy gyermeket vár, elmegy a törzs szent fájához és ott addig meditál, míg el nem tudja dúdolni az érkező lélek dalát. Ezt a dallamot éneklik, mikor az újszülött világra jön, s ezt dúdolják, mikor meghal. Ha életében valamilyen bűnt követ el, a közösség összegyűl, és énekelnek az embernek, hogy visszatalálhasson önmagához.
Az én dalom halk, kissé melankolikus.

„Wednesday’s child is full of woe (szerdai nap gyermeke csupa bánat)” – mondja az angol gyermekdal.

Gyermekkorom karmikus hadviselés színtere volt, melynek démonait csak dekádokkal később volt elég tudásom legyőzni. Úgy emlékszem rá, mint egy visszatérő, ködös álomra: Burjánzó, dzsungel-szerű növényzet szövi át az ódon emlékeket, édesanyám kezét fogom, mellette a nővéremmel. Hideg, visszhangos polgári lépcsőház hatalmas ablakokkal, titkos padlás – odabenn halott galambok. Emlékszem mosolyokra is, bánatos, gyötört arcokon. Titkos fogadalmakra, folytogató félelemre, hallgatózásra. Egy hangyabolyra, mely egyik legszebb emlékem – Nagyapám mutatta. És emlékszem a cigánykártyára, amit 7 évesen kaptam, virágnyelvekre, és okkultizmusra, melyet édesapám következetesen, egészen kiskorunk óta tanított nekem és a nővéremnek.

Mikor végre öntudatra ébredtem – serdülő korom elején – a metafizika mint egy nagybácsi, aki istenéből barátjává válik a felnövő gyermeknek, úgy hívott magához.